1. |
kocsmaasztal
05:02
|
|||
|
És csak néztem ülve a bárba',
ahogy az utolsó Nap sikolt,
ráolvad a Hold,
számla a kézben,
a készpénz könnyen
könnybe borult.
És lassan halkul a táj,
fáj bár, sose volt ily szép,
csak e kép láttán
roskad a szívem
a testem alá.
Hirtelen vége a tájnak,
az éjjeli lepkék mind muzsikálnak,
a fények hajnalig ma körém hajlanak.
Csendben alszik a karma,
életet lopna, ha még ma akarna,
de életet lopni késő ma már,
az életpiacon zár a bazár.
Emberek úsznak az égen,
elmerül egy a felhők körében.
Lassan épül a vár az égben -
látom már.
Látom már.
Emlőn alszik a gyermek,
seprűk futják körbe a termet,
és kartonpapír ágyon alszik az ember,
akinek másra nem tellett.
És otthon alszik a szerelem,
ha hazamegyek még,
én úgyis megölelem Őt.
És írja az emlékeimben
a nevemen, hogy:
emberek úsznak az égen,
elmerül egy a felhők körében.
Lassan épül a vár az égben -
látom már, és
mennyben a kocsmapultnál
egy angyal whisky-t szolgál
fel nekem, bár elaludnék már,
hát ébressz fel!
Eloltják szemben a lámpát, már
nyugovóra tér lassan a város.
Alszik egy ember a bárpultnál,
és a zongora hangja is álmos.
Én még kérnék egy kört,
de mondják, hogy fél óra múlva bezárnak.
Megbök egy ember, hogy ébredjek fel,
már a többiek odakint várnak.
Ébredem. Várnak.
Emberek úsznak az égen,
elmerül egy a felhők körében.
Lassan épül a vár az égben -
látom már, és
mennyben a kocsmapultnál
egy angyal whisky-t szolgál
fel nekem, bár elaludnék már,
hát ébressz fel!
Ébressz fel!
|
||||
2. |
esőcsepp
03:36
|
|||
|
Élvezz ki minden esőcseppet!
Egy könnyet, mit egy arc elejtett,
s a feletted lengedező szelet.
Egy szelet életet nyesett neked
az életed, és látod magadban találod magad
teáscsészében is elfér a lélek,
s egy üveg sörből fakad.
Buborékban rekedt életek.
Pillanatnyi kristályokba zárva.
Ártalmatlan csillogásuk,
ízük édes, hangjuk árva.
Hártyafallal körülhantolt
fátyol-látszat színű szemmel
tekint körül, s körbe-körbe
hömpölyög egy álomtenger.
Belemerül, és nézi a fény
hogy esik szét a víz tetején,
arany harmat hullik le a fákról,
örömkönny gurul le az arcáról.
Könnycseppbe zárt olcsó életek.
Körülöttük rohangál a táj,
gördül az idő, görbül a tér,
gyorsul az érzés, érezni fáj.
Szóval át nem ejtett kertek
futnak sápadt fényű tőrbe,
vasfogakkal rágja-rágja,
az idő táncol körbe-körbe.
Hóval burkol, télen fagyaszt,
rügyet fakaszt, hozza a tavaszt,
nyáron perzselő Nappá lettek,
mik ősszel újra esőcseppek.
Esőcseppekben keltett életek.
Háromarcú lányok zsenge fűben
vaskutyákkal járva táncot
gitárhanggal, zöld mezőben
szélben megolvadó rózsák,
kecses léptű kék mennyország,
sárga földön csúszó lárva,
testét bontja, serken a szárnya,
felrepül, vízből a vízbe,
esőből a könnybe, könnyű az íze,
könnyből a sörbe, sörből a lélek,
én iszom azt, s örülök, hogy élek.
Élvezz ki minden esőcseppet!
|
||||
3. |
nemérdekel
03:17
|
|||
|
Kérdeztem tőlük, hogy mit szeretnek,
mit szeretnének, vagy mit üzennek
azok a fehér foltok a létben
azoknak, akik már sohasem lesznek.
Aztán, ha én is az ő tudományuk leszek,
és ha nem is mondták meg, ha megunták:
mindaz, amiben élnek, és éltetem őket
az nem más, mint a valóság.
Fehér fény, síkok és tér mit sem ér,
a való és a teremtett is mást remél,
ezért talaját adva a népnek
a mezők, s a tájak az agyamból kilépnek:
vonalakat húzok, mint hófehér papíron a toll,
és történetüket írom,
és ha nem is igaz, és elégetni kell
mások szerint, nem érdekel.
Nem érdekel.
Aztán a mezőit ködbe borítom,
a lélek ollóval átvág a papíron.
A járók meg kelők csak haladtak alatta,
a gondolataikat már az is meghaladta,
hogy a nézések többet igéznek, mint érzek,
ígérnek, és kérnek tovább, mint amíg élek,
és vérzek, és látom az álom
valóssággá vált. És három
ember, akit figyeltem a megértés végett:
a tekintetük a semmibe révedt.
Hosszú léptekkel haladtak el
előttem, mint akiket senki sem érdekel.
Nem érdekel.
A festetlen arcokkal menetben lépők
ketté válnak, mint a holtak és élők,
az egyikük sziklára talál, majd ugrik.
Csend.
A másik egy malomba lépked.
Felőrli őt is néhány kísértet.
Szilánkjait a szikláról szórja ki.
Csend.
Nem érdekel.
Mer' a harmadik meg én vagyok,
a szememben zöld mező homálya.
Fehérből teremtett világból jutok
a fehéret teremtő kifordult világba.
Elbújtam magam elől, és most
keresnek mindazok, akik az "én" vagyok.
Csend.
|
||||
4. |
bezárva
05:17
|
|||
|
Unalmat álmodok,
némán csak távozok,
átkozom egyszóval életem.
Ha tűnni nem felejtek,
mind, akik ismertek szóljanak:
ébredjek végtelen.
Véletlen hallottam,
élőként vagy holtan
kellek még nekik csak bezárva.
Fák nőnek köröttem,
látom hogy eltűntem,
mellettem fűben ott egy árva.
Életem végtelenbe zárva
egy árva...
Búsuló szemének
tükréből felnézek,
látom, hogy suhan át angyal ott.
Derékig homályban,
közel jön, hadd lássam,
égszínű ruhában andalog.
Követem kénytelen,
félek, mert védtelen vagyok,
hisz lyukat vájt szívemben.
És mire felnézek,
a szellem, mit idézek eltűnt,
és látom már: elvesztem.
Életem végtelenbe zárva,
egy árva angyal ott
andalog a szívemben,
látom már, hogy elvesztem.
|
||||
5. |
hasadás
05:42
|
|||
|
Vértanúk szerint álmodsz csak megint,
bölcs öreg legyint: ne úgy csináld.
Villanó terek, érzést pörgetek,
téboly, szörnyeteg, halott világ.
A világ nem halott, ép elméd hagyott
el, hogy itt vagyok. Figyeld magad!
Futsz, de nincs hova, ne légy ostoba,
ott jövök, ahol a tudat hasad.
Tenger, emberek, szende rengeteg
szembe' hempereg egy ezüst hajón,
sötét fellegek, félek, rettegek,
széttört tégelyek, üres flakon.
Hiába raksz falat, a közöttünk ragadt
test alatt érzem a hűvös betont.
Emelkedj föl, de aztán nézz körbe!
Hány arcot látsz a tükörbe', mondd?
Egy érzés: látlak.
Mégis, hátha nem vagy, nem tudom.
Kérdés: nézlek, mégis ha ez az élet...
de ez nem az élet.
Baj lehet velem, ezt csak képzelem,
elönt a félelem, otthon ki vár?
Nyugtalan szemek, légzésem remeg,
miért nem hagysz te meg aludni már?
Mire felnyitod szemed, eltűnök.
Keresd meg az életed darabjait!
Bár úgy tűnik neked, egyetlen feled
van, de lehet, hogy te nem vagy itt!
Egy érzés: látlak.
Mégis, hátha nem vagy, nem tudom.
Kérdés: nézlek, mégis ha ez az élet...
de ez nem az élet.
Vértanúk szerint álmodsz csak megint,
bölcs öreg legyint: mindegy neked.
Az, mi benned él, az vagyok, csak én.
Ébren álmodom, alszom veled.
|
||||
6. |
egyszerű
04:22
|
|||
|
Keveredni a fénnyel,
ami arcokon ül,
keseregni az éjjel,
mert egyedül.
Sírásra fakadni,
mert nincs az a múlt,
ami volt, és hagyni,
kanyaradjon az út.
Heveredni a Nappal,
sátorba merül-
ni, dőlni sugarakkal
táncolva körül.
Harcolni az éjjel,
vívni a csatát,
keveredni a fénnyel
egy életen át.
De én nem felejtem el,
ahogy táncot jár az élet, pedig
nem volt, és nem lesz talán.
De futni érte kár -
még akkor is ha fáj - hozzám.
Csavarogni a csajjal
az ősz tavaszán,
kavarodni a zajjal,
ha a dal tovaszáll.
Villogni sötétben,
ha a szín kifakult,
ott lenni a képen,
s keretében a múlt.
Elegyedni a léttel,
oldódni belül,
tekeredni fel ésszel,
míg a bánat elül.
Megszokni az éjjel,
hogy nincs, aki vár,
szemben a veszéllyel
már lépked,
hogy ideérjen,
mielőtt itt a határ.
És én nem felejtem el,
ahogy táncot jár az élet, pedig
nem lesz, és nem volt talán.
De futni érte kár,
még akkor is ha fáj, azért
mert megtalál.
Megtalál.
Már elindult hozzád.
|
||||
7. |
könnyek
05:06
|
|||
|
Csorba, görbe farönkön egy pattogó kavics,
örömet hozó félelem, eltemetett Babits.
Egy felszetelt álom, kocka alakú görbe
összetörve, egy tükörbe dőlve.
Olló alatt madárszárny és egy pillantás íze,
mely romokban heverve felrepül a vízbe.
Egy réteg szeretet, egy megtört tudat,
egy feltámasztott béka, mely a Holdra ugat.
Elkeserítő mámor, egy kétes hangulat,
egy fellángoló felhő, mely formázza az Urat.
Lehetetlen szempár ékeskedő tollal,
vérző sebben képzelt kékes-zöldes folttal.
73 nyári nap: 7 szabad és 3 szép.
Mindörökre itt marad megfásult álomkép.
Figyelemben gyötrelem.
Fegyelemben tudás.
Eltemetett életem
mélybe folytott ugrás.
Láthatatlan üresség, mely fehér színű fagylalt.
Mézes mázas vízözön, mely egy fehér székben tart.
Szertefolyó szilárdság, véreskezű boldogság,
s egy szerteágazó szarkaláb, mely újra lábra áll.
Befagyott tekintetek elolvadó lábujja,
s egy szivárványos kémény, mely a füstöt rám fújja.
Ez vesz körül kívül-belül,
ha az öröm lelkemben elterül.
Sótlan igazság, melyben örömvirág nincsen,
letükrözött valóság, amelyet elhitetnek szépen.
Visszhangos kis menedék.
Egy gyermekgyilkos rohadék.
Bennem most ez szól,
mihelyst én lefekszem,
s te pedig elalszol.
|
||||
8. |
majd
04:36
|
|||
|
Egyszer a Nap, meg a Föld, meg az Ég,
meg az égen a Csillagok összeérnek.
És akkor a Nap, meg a Föld meg az Ég,
meg a Csillagok többé nem remélnek.
A Tegnap a Holnapot szülte, és Mának nevezte,
de önmagává változott végül, a jövőből múlt lett,
a múltból meg emlék, és az emlék hiánnyá vált.
Sírhat az ember, nyöghet az állat,
állhat a semmiben. Nincs kiút.
Hinné, ha várná az ajtóban állva,
álma végtelen sikolyba 'múlt.
És ha a Hang, meg a Fény, meg a Szél
mikor ébred, elindul a nagyvilágba.
Akkor a Szív, meg az Agy meg az Ész
felemészt, az élet omlik a mába át.
Reccsen az ág, a madár tovaszáll,
de a légben, az égben ott a halál.
Mozdul a kéz, a halál fele néz,
a töltény izzik, száll...
Hullik a földre a könnye mögötte,
az égbolt festi kékre, hogy lássa
Napban a fényt, szerelem erejét,
ami egyszer végül a földbe beássa.
|
||||
9. |
adóvevő
04:37
|
|||
|
Kontrollcsoport, életevők,
vevők, eladók, mindenhatók, hatalomra jutók,
unatkozók, utazók, pofozók,
átkozók, kárhozók, rosszak és jók,
angyalszárnyon közlekedők, adó-vevők,
életerőt szidalmazók,
kárt okozók, álmodozók, átmotozók,
meg az életükért imádkozók!
Vérmarkolók, fényvedelők,
előkelők, álomszedők, szélterelők,
Ők, szeretők, meg aki halomba hajt!
A végtelen út végtelen utakba tart.
Gépek az arcon, a kardon a harcom,
a vérem után fut a fény csupa karcon.
Átül a réteg, utána megkértek,
hogy higgyek, mikor még ők meg sem tértek.
Harmattörők, arcélezők,
csontköpülők, térben nem is létezők,
elsőáldozók! Kép, alatta dal,
csönd alatt a kéj szól, de nem zavar.
Tátva hagyott száj, szürcsöl a férge,
kompon az álom úszik a mélybe,
Kérges a szembolt, vak, csoda, csend, holt.
Kardoz a látó. Megszűnt, vagy nem volt?
Karmol a szózat szemben a szóban,
zárt szemű magzat alszik a tóban.
A húst kifilézte az elme a kézben,
a kéz, ami karddal táncol az élen.
Az alma az égben, a fáklya veszélyben.
Megboruló füst lobban az éjben.
Vérben az ópium hallgat az álom.
Hallgat a bárány: én muzsikálom.
|
||||
10. |
kukák
04:45
|
|||
|
Ködbe öltözött hosszú fák,
fák alatt torzó, furcsa ág,
elszürkült vasbeton világ,
halomba tépett szállodák.
Szobákban búvó néma árny,
ágy alatt rejtőző talány,
ágy mögött kuporgó leány,
eltűnő, elvesző parány
szívében ajzó lüktetés,
félelem és semmittevés,
kezében vérző görbe kés,
érvágás, újjáéledés.
Fák alatt halkan ring a tó,
gyermekdal, bölcsőringató,
elhaló csendben néma szó,
örökké tartó altató.
Ott fekszik, most már épp kihűlt,
gyermeket már hiába szült,
lelke szürke tájon repült,
testedbe fészkelt, elvegyült.
Alvó szívedben szenvedély,
ráborult, rázárult az éj.
Amíg csak kérnek, addig élj!
Felrémlő nem ismert személy
megismer, és hotelba küld,
álomba hajt, elszenderült
testeden hosszan elterült,
ráült, lelkedben elmerült.
Megszült, és hozzá kést adott,
idővel lassan ballagott,
míg visszatér, te már halott.
Míg visszatér, te már halott.
|
||||
11. |
érzés
04:44
|
|||
|
Kusza közeli kezek
ragadnak magukhoz,
húznak, mint töviskoszorú
a fagyos talajhoz
közel.
De lelkem szárnyal,
hasít túl a kéjen (át),
fénytelen testeken
és a sötétszürke fényen
át.
A madár csak tompán száll,
ahogy a leveleken
keresztül tűzik
a sugarak a vérem
mocsarát.
Repülj, mint
bokor aljárol száll fel
a kusza porban (eléd)
egy szaggatott toll
eléd.
S ha végre már
a nyugalom tárul eléd,
fogadd el az érzést,
és fojtsd magad belé
mindörökké!
|
||||
If you like ALASZKA, you may also like:
The Songs & Tales of Airoea – Book III
by The Chronicles of Father Robin
featured on Bandcamp Radio Mar 15, 2024
go to album
Juliana Hatfield Sings ELO
by Juliana Hatfield
It’s a match made in heaven: Juliana Hatfield tackles the classic ELO catalog on a road that leads to power pop bliss.
go to album
The two epic tracks on the latest from BC group Lakeman are mind-melters, opening slow and pensive before erupting into near-doom metal.
go to album
The spirit of the Canterbury scene is alive and well across this groovy, harmonic psychedelic suite.
go to album
The post-hardcore band’s latest is a reflection on time, memory, death, and grief—and is their dreamiest material to date.
go to album
Wrapped In Cellophane
by Vessel
Crisp drumming cuts through the tangle of interwoven instrumentation on this cerebral yet groovy post-punk record.
go to album
Lost Themes IV: Noir
by John Carpenter
The latest installment of John Carpenter’s celebrated “Lost Themes” is now available for pre-order.
go to album
